"Örömmel teszek eleget Kiss Gábor felkérésének, hogy az angol nyelvű magyar költészeti antológiának szerkesszem meg a magyar párját. Létezik egy nyelvészeti körökben jól ismert szabály, mely szerint a kivándorló csoportok jobban megőrzik egy adott nyelv régiségeit, mint az otthon maradottak. Magyar és angol nyelvű irodalmi tevékenységem ismeretében, talán ez a tény ösztönözhette Kiss Gábort, amikor egy amerikai magyarhoz fordult a számtalan hazai kiválóság helyett. Az emigrációs életforma a magyar versekre való állandó emlékezést, a versek magunkban való mondogatását, valamint magát az írást így egyféle nyelvmegtartó erővé tette sokunkban, akik nyugaton lettünk magyar írókká, költőkké.(...)
Jelen kötetünk egyik fő célja annak a klasszikus magyar vershagyománynak a felidézése, mely költészetünket fejlődésében mutatja be a kezdetektől. Elsősorban a lezárt életművek előtt tisztelgünk a Szent István-i millenium alkalmából. Az élő klasszikusok közül azok előtt hajtunk fejet. akiknek életműve ugyan még befejezetlen, de túlnyomó része már irodalmi kánonunk szerves része, s mint ilyen legalábbis részben befejezettnek tekinthető. Kötetünk ezér ttankönyvnek is beillik.
Másik fő célunk egy helyütt elérhetővé tenni azt a magyar versanyagot, amelyet csodálatra méltó műfordítás-kötetében Szabó Lőrinc "örök barátainknak" nevezett, kétkötetes munkáját a világlírára alkalmazván. A jelen esetben "örök barátunk" az olyan magyarul írott vers, amely a kórházi betegágyon eszünkbe jutva megvigasztal, és enyhülést vagy reményt ad a felépülésre, vagy az olyan, amely az ezeréves magyar történelem valamely jelentős eseményére emlékeztet. Esetleg első szerelmünket juttatja eszünkbe vagy a mindenki életében fel-felmerülő Isten-élményt, még akkor is, ha az illető ateista és az "Istenem" felkiáltás csak nagy veszedelem pillanatában hagyja el az ajkát." Makkai Ádám előszavából

A Hagakure (jelentése: „Levelek alatt") a Szamuráj Útjára, a Busidóra vonatkozó rövid tanítások, történetek és feljegyzések gyűjteménye a XVIII. sz. elejéről, amelyet a később zen szerzetessé vált szamuráj, Jamamoto Cune-tomo diktált le lelkes tanítványának. Az eredeti szöveget kézzel másolták, és adták körbe a Nyugat-Japánban élő Nabesima-klán fiatal csatlósai körében.

A második világháború után egyetlen könyvet sem ítéltek el olyan hevesen, mint a Hagakurét. A műnek jelentős szerepe volt abban, hogy felbátorítsa a japán fiatalságot, akik a háború utolsó, elkeseredett szakaszában ezzel a klasszikussá vált idézettel vállalták az önkéntes halált: „Rájöttem, hogy a Busidó a halálban gyökerezik." A beható tanulmányozás azonban megmutatja, hogy a Hagakure nem más, mint Cunetomo szenvedélyes gyűjtésének eredménye, amelyet békeidőben állított össze a Szamuráj Útjáról. Ez pedig az „úgy halj meg, mint egy igazi szamuráj" alapgondolatán, azaz a bátor, igazságos és erényes harcos ideálján nyugszik.

A japán történelem és hagyomány alapos megértéséhez elengedhetetlen ennek a forrásnak az ismerete, mely a teljes szövegből közel négyszáz történetet tartalmaz -azokat, amelyek a leghívebben tükrözik a Hagakure szemléletét, filozófiáját.

Léteztek boszorkányok vagy csak kitalált, az inkvizíció, a vádlók fantáziaszüleményei? Megtudhatjuk Norman Cohn krimiszerűen érdekfeszítő oknyomozásából. „Nyomozása” során egy olyan történet bontakozik ki az ókortól a XVI-XVII. századig, amelyben a vádlók és a vádlottak mindig változnak, a vádak maguk viszont kísértetiesen hasonlítanak. A kisgyermekek megölésével, vérük megivásával, emberevéssel, szexuális orgiákkal, titkos, sötét hatalmakkal kötött szövetséggel éppúgy vádolták az őskeresztényeket, mint később a keresztények az az eretnekeket, a „boszorkányokat” vagy a zsidókat.
A szerző tehát a toposz első antik előfordulásainál, a bacchanáliák leírásánál kezdi a történetet, majd a középkorban, különböző eretnekcsoportok „demonizációjával” folytatja. A XIV. század elejére a sztereotip vádak már rendkívüli módon megerősödtek és elevenen éltek a keresztények „köztudatában”. Az őskeresztények, a középkori eretnekek, majd a templomosok elleni vádak és üldöztetések részletes ismertetése után tér rá Cohn a XIV. század végétől kezdve egy új központi ellenség, a boszorkányok „diabolizációjának” ismertetésére. Vérbeli történészként a boszorkányüldözések valódi okát keresi, s ezt az okot egyebek között a XVI.-XVII. századi falusi élet növekvő feszültségeiben és a sztereotípiák makacs természetében találja meg. Norman Cohn könyvének tudományos értéke, hogy racionálisan és rendkívül szellemes formában bizonyítja be a vádak hamis mivoltát, évszázadok óta hitelesnek tekintett történelmi „forrásokról” mutatja ki, hogy hamisítványok.
A boszorkányok története mögött persze kibontakozik a bűnbakteremtés mechanizmusa, az a jelenség, amelynek értelmében a világot meg kell tisztítani bizonyos fajta emberektől, akiket a rontás, a gonoszság megtestesítőinek vélnek. A könyv ugyan a régmúltról és egy rendkívül népszerű, érthető módon nagy érdeklődésre számottartó témáról szól, bizonyos vonatkozásokban azonban a XX. századi történelmet illetőleg is gondolatébresztő.

Kilencszáz éve II. Orbán pápa fegyverbe szólította a kereszténységet. Hétszáz hosszú éven keresztül Európa és a Földközi-tenger medencéjének történetét katonai expedíciók kísérik végig. Ezekben a hadjáratokban katonák és lovagok,
fejedelmek és keresztény népek küzdöttek azért, hogy a keresztet magukra öltvén, bûnbocsánatot nyerve megszerezzék maguknak a Paradicsom egy darabkáját, Sokszor és sokan próbálták már ezeket a vállalkozásokat az akkori idõk szellemével, a muzulmán szent háború gyakorlatára adott válasszal megindokolni, vagy úgy fogták fel, mint a kegyetlen és barbár idõk szükségszerû velejáróját. Nem hisszük, hogy mindez elégséges magyarázattal szolgálna, és az a
tény, hogy a kereszténység jelentõs késéssel dolgozta ki a maga sajátos szent háborúját, tanúbizonyságul szolgál arra, hogy mindez nem szerepelt annak a vallásnak a "genetikai ködfában", amely nem született erõszakosnak és
legmélyebb ihletettségében erõszakmentes is maradt.
Ez a könyv az események fõvonalának elbeszélésével megpróbálja olyan helyzetbe hozni az olvasót, hogy meg tudja magyarázni magának, hogyan és miért alakult ki az a meggyõzõdés, hogy Krisztus nevében ölni jogos, sõt kötelesség.
A középkorban az Újszövetség könyvei közül a Jelenések könyve volt a legnépszerûbb. János Apokalipszise bõvelkedik az utolsó ítéletet és az örök üdvösséget bemutató magasztos leírásokban és hátborzongató víziókban.
Akkoriban az emberek rosszul éltek, nem csak anyagi, hanem lelki értelemben is. Az elérhetõ közelségben lévõ, végleges és visszafordíthatatlan üdvözülés és az örök földi boldogság nagyon vonzó ideálok voltak azok számára, akik akár
erõvel próbálták legyõzni nehézségeiket, mindennel és mindenkivel szemben.
Éppen ezért az elsõ keresztesek közül sokan azzal a meggyõzõdéssel mentek a csatába, hogy ez lesz a végsõ, a történelem utolsó csatája. Mindez magyarázatot adhat a hadjáratok kezdetére, de nem magyarázza meg, miért tartottak ilyen sokáig. Ahhoz, hogy ilyen fontos és költséges expedíciót szervezzen, Nyugat-Európának újjá kellett élednie, és olyan dolgokat kitalálnia, amelyeket azelõtt egyáltalán nem ismert, mint például a jövedelemadó, és el kellett nyomnia a mindezzel szemben álló belsõ mozgalmakat, mint például a különféle eretnekségeket. Mindez akkora költségeket jelentett, hogy csak az állam, a minden egyén felett álló szervezet volt képes ezt megfizetni. A keresztes hadjárat tehát bürokratikus ügyletté, katonai specializációvá vált, bizonyos tekintetben pedig a lovagkor hosszan tartó divatja is volt, amely azonban elvesztette apokaliptikus jellegét, és tisztán a hatalom akaratának megnyilvánulásává vált.
Manapság is vívnak háborúkat bizonyos eszmék jegyében, mint például az emberi jo-gok tiszteletben tartása, de ma már tudjuk, hogy a hit és a lelkesedés nem elég ezekhez a vállalkozásokhoz, és gyakran sejtjük, hogy a kinyilvánított
szándék mögött más érdekek húzódtak meg. A keresztes háborúk kegyetlenségei egyszer és mindenkorra megtanították, hogy igazságos háború nem létezik.

A nagy sikerű író, Bart D. Ehrman ennek a könyvnek a lapjain elsőként kínál teljes, mindenre kiterjedő összegzést Júdás evangéliumának felfedezéséről és hatásairól, kiemelve e figyelemre méltó ókori szöveg valós jelentőségét. A keresztény hagyományban Júdást mindvégig úgy ábrázolták, mint a rohadt almát az apostolok hordójában. A tradícióban sehol sem fordul elő, hogy szívélyesen emlékeznének meg róla. Ez idáig. Júdás evangéliuma azt hangoztatja, hogy Júdás volt az egyetlen a tanítványok közül, aki valóban megértette az Urat… Csak Júdás látta meg az igazságot. Csak neki fedte fel Jézus mindazt, amit tudni kell.

A dokumentumkötet igen közvetlen módon, a politikát alig érintve meséli el Hitler egész életét, azon belül elsősorban szerelmi és szexuális életét a fellelt dokumentumok, levelezések, naplók stb. alapján… Bármily meglepő, sok szeretője volt a diktátornak, akik érte-miatta öngyilkosok lettek…

1000 év – 100 híres történelmi személySzent Istvántól Antall JózsefigA szerző művében az elmúlt ezer esztendő magyar történelméből 100 híres alak portréja kerül bemutatásra. Valamennyi fejezetet rövid, általános korjellemzés nyit meg, melyben a szerző fölvázolja az évszázad fő tendenciáit és irányeszméit. Ezekhez igazítva választotta ki a bemutatandó személyeket, évszázadonként tízet-tízet, akiknek életműve – a szerző véleménye szerint – a század eszmeiségét leginkább megjelenítette.

Istvánt, az Árpád-házi Géza nagyfejedelem fiát 1000. december 25-én (vagy 1001. január 1-jén) a II. Szilveszter pápától kapott koronával Magyarország első királyává koronázták. Első és egyben az egyik legnagyobb királyunk, I. (Szent) István fokozatosan megteremtette az ország egységét, létrehozta a magyar feudális állam alapvető intézményeit, a korábban pogány hitet valló népét rákényszerítette a kereszténység felvételére, s ezzel együtt kiépítette az egyházi szervezetet. Halhatatlan művet alkotott, mert műve 1000 év múltán is él a Kárpát-medencében, Európa szívében.
Könyvem célja, hogy a keresztény magyar állam 1000 évéből 100 híres történelmi személyt (királyokat, hadvezéreket, politikusokat) bemutassak az életrajzuk és történelmi szerepük rövid, tömör leírásával.
A kötet 1000 év minden évszázadából - a XI. századtól a XX. századig - évszázadonként annak a 10 történelmi személynek a portréját villantja fel, akik (a szerző szubjektív véleménye szerint) a legnagyobb hatással voltak korukra, akik az adott évszázadot reprezentálják. A 10 évszázad 10-10 életrajza jelenti az "1000 év 100 híres történelmi személy"-ét.
Az évszázadok egyben egy-egy fejezetet alkotnak. A fejezetekhez rövid "bevezető" tartozik, amely átfogóan értékeli az adott századot, annak eredményeit és főbb mozzanatait, a politikai, hadászati, társadalmi, gazdasági, kulturális viszonyait. Így jobban megérthetőbbé válik a századból kiválasztott 10 híres személy életútja.
Az "1000 év - 100 híres történelmi személy" című kötet felöleli a magyar történelem eseménysorát I. (Szent) Istvántól egészen a XX. század végéig, az 1990-es rendszerváltásig, illetve Antall József miniszterelnök haláláig. A könyv a 100 híres történelmi személy életútján keresztül mutatja be a magyarság küzdelmes évszázadait, a középpontba a történelmi eseményeket formáló személyeket állítja. A szerző tudatában van annak, hogy sok fontos és híres személyiségnek nem jutott hely a kötetben, de bízik abban, hogy a válogatás megnyeri az értő olvasók tetszését és arra ösztönöz mindenkit, hogy a magyar történelem más nagyjainak életútját is tanulmányozzák. A kötethez nem készült szakirodalmi vagy ajánlott irodalmi jegyzék, hiszen az egy hasonló nagyságú könyvet megtöltene. Az érdeklődő olvasó bármely közkönyvtárban bármely korról és személyről tovább tájékozódhat.
A szerző arra törekedett, hogy az 1000 évről a bemutatott személyeken keresztül kialakulhasson egy összkép. A könyvben megtalálhatók a sikerek, a kudarcok és az eredmények, amelyek tanúsítják, hogy
"...annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán."
A könyvet jó szívvel ajánlom a felnövekvő ifjúságnak - köztük az általános és középiskolai diákoknak -, a pedagógus kollégáknak és minden történelem iránt érdeklődő olvasónak.

Két évezreden át nevelte az ifjúságot önfeláldozó hazaszeretetre és férfias helytállásra Mucius Scaevola, Horatius Cocles és a többi római hős példája, akiket Livius, Vergilius és Ovidius klasszikus írásai tettek halhatatlanná. Ma már nem oktatják széltében a latin nyelvet, s így a római jellem évezredes példái sem hatnak közvetlenül a nyelvórai olvasmányok anyagán át. Éppen ezért fontos, hogy ma is minden fiatal korán megismerje azokat a halhatatlan történeteket, amelyek Boronkay eleven stílusú feldolgozásában jutnak el az olvasók új generációjához.